A kiállításmegnyitón elhangzott:

Tisztelettel köszöntöm a kedves közönséget!

100 éve született Farkas András festőművész, grafikusművész, rajztanár, és pedagógus. Ebből alkalomból a balassagyarmati Madách Imre Városi Könyvtár egy kiállítással tisztelgett a város jeles polgára előtt. A kiállításon Farkas András Madách Imre Az ember tragédiájához készített hét különböző sorozatát állította ki. A Dornyay Béla Múzeum pontosan száz művet őriz Farkas Andrástól. Két nagy irodalmi sorozatát kivéve (az egyik a Villon-sorozat, a másik az 1951-ben készített Madách-sorozat) mind valamiképpen a földhöz, a természethez kötődik vagy a munkában elfáradt parasztemberekről szól. Néhány cím közülük: Borús ég, Eső utáni délután, Öreg paraszt (ez több változatban is előfordul), Szénagyűjtők, Palántázók, Arató, Kazlak, Istállóban, Megfáradva, Tűnődő, Kilencvenhárom esztendő, Verejték, stb. S ha egy művész képeinek csak a címeit vesszük számba, már akkor kitűnik, milyen ember lehet. Farkas András művei azt sugallják, hogy egy rendívül humánus, szorgalmas, ugyanakkor alázatos, szerény, empatikus, ember- és természetközpontú volt.

Kiemelkedő személyek, képzőművészek, iparművészek és pedagógusok kötődnek Balassagyarmathoz és Farkas András egyike volt azoknak, aki rendkívül meghatározó volt, mind a város képzőművészeti életében, mind pedig tanítványai számára az esztétikai nevelésben és az életszemlélet, világszemlélet formálásában is.

Farkas András 1920. november 30-án született Abaújszinán, szüleinek hetedik gyermekeként. Gyermekkorában sokat rajzolt, tehetségével már akkor kitűnt társai közül. Szülei annyit kértek tőle, ha már mindenképpen a képzőművészettel szeretne foglalkozni, akkor tanár váljék belőle a biztos megélhetés miatt. A főiskola elvégzését követően katonának vitték, a második világháború hadszínterére került, majd orosz hadifogságba. Mire hazatért, addigra szülőfaluja ismét csehszlovák területen állt. Saját földjén idegen lett. Először Nagykállóra került, majd 1947-től Balassagyarmaton telepedett le, s itt élt és alkotott haláláig. Ez a szülőföldtől való elszakadás, elszakadni nem tudás, a ragaszkodás árad teljes életművéből. Ezért becsüli oly nagyra a természetet, a földet, mert kell a gyökér, kell a valahová-tartozás érzése. Minden egyes alkotásából az árad, hogy a föld, az ember érték, a munka érték, s mindennek célja van, az embernek pedig küldetése.

Irodalmi ismerete rendkívüli volt, olvasmányélményei illusztrálásra, rajzolásra késztették. Rajzaiban dolgozta fel a könyvekből kapott élményeket, néha hűen az irodalmi műhöz, máskor elszakadva attól, átírva azt saját élményeivel, hangulatával.

Így van ez Az ember tragédiája c. Madách művel is, ami – ahogy jelen kiállításon is látjuk többször is rajzolásra, alkotásra késztette őt. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian, akik most itt vagyunk, többször olvastuk ezt a művet. Nekem például mindig mást mond. Mást jelentett fiatalon, s mást jelent ma is. S ez számomra Madách művének a nagysága, hogy mindig aktuális és mindig új üzenetet hallhatunk meg belőle. S más-más szemszögből tudom értelmezni, ha illusztrációkon keresztül nézem: Kass Jánosén, Buday Györgyén, Kondor Béláén,  Réti Zoltánén, Zichy Mihályén. Farkas András itt kiállított művei nagyon szépen, magas szinten megrajzolt művek. Az egyes színek legmarkánsabb részeit jelenítik meg, azokat, melyek éppen a sarokpontjai a színeknek. Farkas András adja nekem leghívebben azt a gondolatsort, amit Madách Imre műve jelent számomra. Még akkor is, ha mind a hétszer hétféleképpen fogott neki e mű illusztrálásának. S hogy miért vagy miként? Azt majd Dr. Praznovszky Mihály előadásából megtudjuk.

A kiállításon Az ember tragédiájának a történeti színeit látjuk, a keretszíneket nem, de mégis érződik az Úr és Ádám beszélgetése, s Luciferé is  - halkan.  Madách drámai költeményében úgy mutatja be az emberiség történetét, hogy a Paradicsomban bűnbeesett és onnan kiűzött ember sorsa a folyamatos csalódás, majd újralelkesedés egymásutánisága.

Úgy ábrázolja Ádámot, mint aki az emberiség jövőjével kapcsolatos sok rossz álom után mérhetetlenül pesszimista és úgy érzi, hogy nincs a teremtésben vesztes, csak ő!

De az Úr hangja mégis ezt sugallja: Mondottam, ember küzdj és bízva bízzál.

Amikor kilátástalan a helyzet, az ember nem leli helyét a világban, akkor mindig jön valami váratlan fordulat, megjelenik a Gondviselő szeretete: a boldogtalan fáraó szerelemre talál, vagy Ádám a római színben megtalálja maga hivatását, a saját eszméjét, ha kell, akkor a tudomány, a művészet  jelenti a mentsvárat. S mikor már végső a kiábrándultság, a teljes elkeseredettség odáig fajul, hogy az öngyilkosság gondolata is megfogalmazódik, akkor jön az egész életre szóló bejelentés: Éva vallomása  a döntő lökés az emberi sors vállalásához: Anyának érzem ó Ádám magam! – vagyis:  ami eddig kétséges vala, Most biztosítva áll már: a jövő. - Az Úr így szólt újra: Emelkedjél Ádám. Ne légy levert, midőn látod, kegyembe veszlek újra.

S ez a kegy már egy más minőség, itt már nincs én vagy te, hanem itt már mi vagyunk. Már nem csak saját magára gondol az ember, itt már egy összetettebb felelősség is megjelenik. Azt érzem ki Madách művének e részéből, hogy itt már Ádám is tudja, hogy nem csak a saját gyermekéről van itt szó, hanem az egész emberiségről, a  jövőről, s ezért is rogyott térdre. (Amikor Farkas András is hazatért a fogságból és azt érezte, nincs otthona, akkor jön a Gondviselés, és egy olyan környezetbe, Balassagyarmatra helyezi, ahol egy közösség megbecsülését élvezi, ahol egy közösségért tehet egy életen át.)

Felelősséget kell vállalni az új emberért, az emberiségért, mely nem pusztult ki, továbbél,  - ráadásul Ádámmal együtt, aki nem választotta az öngyilkosságot. Felvetődik a kérdésem, kell-e tudnunk a jövőnket? Ismerni akarjuk a holnapot, tudni, látni akarjuk, hogy milyen élet vár ránk, mi az, amit a sors nekünk ajánl – úgy, ahogy Ádám is kíváncsi volt rá.

Nem bízunk a sorsban, a gondviselésben, nem bízunk az emberekben, csak abban hiszünk, amit mi magunk irányítunk. Így állítólag nem érhet meglepetés, nem kell semmi újjal megküzdenünk. Nem jöhet váratlan, nem jöhet semmi, amire nem készültünk volna fel. De ez olyan elkeseredettséghez vezethet, mely kilátástalanságot is szülhet, ahogy Ádám esetében is.

Éva tehát a legjobb pillanatban közölte vele, hogy tovább megy az emberi faj története. No, de hogyan?  Úgy gondolom, hogy Ádám megfogalmazása a kulcs ehhez: „csupán Tőlem függ, útam másképpen vezetni” ám nem csupán képességeinktől vagy tehetségünktől, sokkal inkább szemléletmódunktól függ, elérjük-e céljainkat. Vagyis mi döntünk, hogy előre vagy hátra lépünk az életünkben, hogy optimistán vagy pesszimistán éljük-e a napjainkat, hogy észre vesszük-e Isten gondoskodó szeretetét vagy csak Lucifer szemüvegén át és útmutatása szerint látjuk a világot. 

Kívánom mindannyiunknak, hogy a jelenlegi nehéz és bizonytalan helyzetben is bízzunk a Gondviselésben, s merítsünk erőt a művészetből, Madáchból és Farkas Andrásból!

Köszönöm a figyelmet! A kiállítást megnyitom.