- Gaál István életútja

Megjelent: Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 2007

Ezt a címet a Shah Timorral közösen készített, 2007-ben megjelent filmünkből kölcsönöztem. Az íráshoz 2005-ben kezdtem gyűjteni az anyagot, és akkor még nem gondoltam, hogy a tanulmány befejezése előtt már lezárt életműről kell beszélni. Gaál István ugyanis 2007. szeptember 25-én elhunyt. Fájdalmas volt ez a veszteség számunkra, hiszen a róla szóló portréfilm kapcsán két éven keresztül heti rendszerességgel találkoztunk. Kivételt csak azok az időszakok jelentettek, amikor ő külföldön rendezőkurzusokat tartott. A film készítését egészen végső fázisáig még láthatta, minden egyes lépését figyelemmel kísérhette, a bemutatóján azonban már nem lehetett közöttünk. Emlékestté vált a filmbemutató.
Kit takar a címbeli „képíró”? Gaál Istvánt, a világhírű filmrendezőt, aki itt Nógrád megyében, Salgótarjánban született 1933. augusztus 25-én. Apai nagyapja bányász volt, anyai nagyapja kazánkovács a Rimamurány - Salgótarjáni Vasművek Részvénytársaságnál. A család az ún. Öreg-Józsefin élt, egészen addig, míg édesapját, id. Gaál Istvánt, a Hungária Elektromos Művek körzeti villanyszerelőjét át nem helyezték először rövid időre Szécsénybe, majd Pásztóra. Gaál István 2 éves volt, amikor családja az általa Varázsvölgynek nevezett Pásztóra költözött. 14 éves koráig élt itt, majd Szegedre került középiskolába. Ez a viszonylag rövid periódus, ez a 12 év meghatározó volt az életében. Később is sokat merített e vidékből.
Édesapja foglalkozása révén az akkor 2800 fős nagyközségnek, Pásztónak minden házába betehette a lábát. Így tulajdonképpen az akkori vidék társadalmi rétegeit is megismerhette, az egyszerű parasztoktól a volt nemesekig. Ahogy Gaál István fogalmazott, már ekkor „a szemével fényképezett”. Mindazt elraktározta, amit egy ilyen faluközösség nyújtani tudott számára, akár hangilag, akár történetileg, akár képileg, később pedig felhasználta a filmjeihez.
A másik meghatározó hely Salgótarján volt számára, ahol a nyarakat töltötte a nagyszüleinél. Itt a munkásság életét ismerte meg, akik között igen nagy volt a bejáró dolgozók száma. „Salgótarjánban tudtam meg, mi az, hogy szervezett munkásság, szakszervezet, élőben láthattam a munkaadó és a munkát kereső ember közti hatalmas feszültséget.”[1]- mondta Gaál István.
Salgótarjánban édesanyja húgával töltött különösen sok időt, akiről nagyon sokat és szeretettel mesélt nekünk. Elmondta például, hogy ő vitte el először a Dolinkába, a hajdan még csodálatos pihenőparkba. Ott látta meg a mezítelen gyökereket, amelyekből a 2001-ben elkészült, Bartók Béla életét bemutató Gyökerek című filmje központi szimbóluma lett. Ennek a Lidi nevű nagynénjének a férje az acélgyárban dolgozott, kiváló síelő volt. 1944 januárjában ő is azok között a fiatalok között volt, akik Magyarország akkori legmagasabb csúcsára, a Horthy-csúcsra emlékplakettet akartak vinni, amikor a második bécsi döntés szerint Erdély egy része visszakerült az országhoz.
Gaál István már gyermekkorában megtanulta, hogy az önértékelés szempontjából a munka alapvető és lényeges az ember számára. A földeken dolgozó szomszédjának (Cseri bácsinak) hordta az ebédet, ministrálni járt Rajeczky Benjamin ciszter perjelhez, zenetudóshoz, aki szinte fogadott fiának tekintette, természet- és emberszemléletét is jelentősen meghatározta. Jó barátságuk később is megmaradt. Filmjeihez mindig kikérte Rajeczky Benjamin véleményét, sokszor a segítségét is. 1987-ben Béni bácsi címmel 62 perces portréfilmet készített róla. Gaál István életének másik meghatározó pásztói személyisége, Csohány Kálmán, a bátyja osztálytársa volt a pásztói elemi iskolában. Gaál István és Csohány Kálmán barátsága felnőttkorukban teljesedett ki igazán.
1947-ben édesapját ismét áthelyezték, ezúttal Szolnokra. A polgári iskola elvégzését követően, apja akaratának megfelelően, Szegedre ment a műszaki szakközépiskolába, bár humán érdeklődésű volt, és gimnáziumban szeretett volna továbbtanulni.  Később azonban sokat emlegette, hogy a műszaki képzés, kiváltképp az ábrázoló geometria, nagy előnyt jelentett neki a filmek készítésekor, mert a felvételek során át tudta látni a különböző nézőpontokat. A szegedi középiskolában is volt egy meghatározó tanára, Salkovics tanár úr, akinek a nevét (Saliként) Sodrásban című filmjében meg is örökítette. Érettségi után visszament Szolnokra, hogy segítse a szüleit, és a Kultúrmérnök és Belvízrendezői Hivatalba került belvízrendező technikusnak. „Sosem ment kárba az időm, bármifajta szegletére vetett is a sors, én azt zokszó nélkül elfogadtam, sőt azt kerestem mindig belül, hogy milyenfajta hasznot tudok kihozni magamnak[2].”
1953-ban felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol Keleti Márton osztályába került. Erről az időszakról megjegyezte: „Én nem iskolapadból kerültem iskolapadba. Ez a két év munka belehelyezett engem az élet közepébe.[3]” Főiskolai felvétele után rengeteget olvasott. Könyvtári kóborlásai során botlott bele Epiktétosz bölcseleti könyvecskéjébe. Később, ennek alapján, egy másik kiemelkedő személy, Marcus Aurelius filozófiája is hatott rá. „Attól a pillanattól kezdve nem egyszer, ha bármilyen bajba kerültem, én ezeket felütöttem, és mindig találtam benne valamiféle vigaszt.[4]”
A főiskolás évek első lényeges pontja a Pályamunkások című filmetűd elkészítése. Ez volt az első ötlet az életében, amire azt mondta, ha ezt nem tudja megvalósítani, otthagyja a főiskolát. Az 1956 előtt uralkodott sematikus ábrázolásmódból ugyanis teljes mértékben elege lett. 1956. október 21-én odaadta tanárának, Kelet Mártonnak a Pályamunkások forgatókönyvét, amit Keleti azonnal kidobott a szemétkosárba. Mikor háromhavi felfüggesztés után, 1957-ben Keleti visszakerült a főiskolára, az első órán újra megkérdezte a diákoktól, hogy van-e valakinek forgatókönyve. Gaál újra a Pályamunkásokat nyújtotta be. Keleti ezúttal elfogadta, így elkezdődhetett a kisfilm forgatása, melyről azt írták, hogy az 1956 utáni európai avantgárd iskola első lépése volt a kísérleti filmezéshez. A Pályamunkások ötletét is a szülőföldtől kapta. Erre így emlékezett vissza: „Nyolc éves lehettem, amikor a Szurdokpüspöki felé eső őrháznál hallottam egy fantasztikus muzsikát, egy gyönyörű zörejt, ami az emlékezetemben később egy munkadallá nemesedett. Ez nem volt más, mint amikor krampácsolt négy ember. Vagyis a sínek talpfái alatt lévő kavicságyat zömítette, amit a vonat szétzilált, tehát veszélyes volt, különösen a kanyarban, hogy labilissá válik. Ezért feszesen kellett aláverni, hogy tartson. Emlékszem, bámultam ezt a négy embert, mert olyan ütemmel és olyan ritmussal dolgoztak, ami egyszerűen másodperccel lehetett volna mérhető, és emlékszem, amikor tátott szájjal néztem ezt a gyönyörű munkát, ami zárójelben szép munka kívülről, de ha csinálja az ember, a bányászat után az egyik legnehezebb munka. Ma már nincsen, mert gépek verik alá. S akkor az egyikük megállt – leállt az egész gyönyörűséges zene, s azt mondotta: - Na, beállsz, öcsi? – Be én, mondtam hetykén. Odamentem, és picikét a fejembe ütött a gondolat, hogy kissé elhamarkodott volt ez a jelentkezés, mert iszonyatosan nehéz volt ez a csákány. Hát mindegy. Elkezdte a vezér ütni. És én beléptem a dologba. Vertem alá. Körülbelül 20 másodpercig. Hát azt hittem, hogy leszakad már a kezem. Úgyhogy sajnálatos módon, az én hibámból leállt az egész. Nevettek rajtam, gondolhatjuk, de annak nagyon örültem, hogy megértették persze, egy ilyen kisgyerek örülhet, ha fel tudja emelni a csákányt. De megdicsértek, mert nem estem ki a ritmusból.
Ez a bizonyos pályamunka volt az, ami visszaköszönt a főiskolai éveim alatt. Amikor fotografálni mentem a Hűvösvölgybe, egyszer csak messziről hallom ugyanezt a csodálatos hangot, és ennek kapcsán aztán megcsináltam az első vázlatot.[5]”
Sára Sándor volt a film operatőre. A főiskolán párhuzamos osztályba jártak, együtt készítették a vizsgafilmjeiket is. A Pályamunkások története mindössze annyi, hogy a munkások krampácsolnak, jön a vonat, félreállnak, elmegy a vonat, visszaállnak és dolgoznak tovább. Filmjében a fizikai munkát tette vizuális és akusztikus hatáselemmé, ritmusalkotó tényezővé. Négynegyedes zenei motívum, amelyben az első hangsúlyos, úgy ahogyan a munkadalok is segítik a munkát. Gaál István ennek a filmnek a készítésekor sajátította el a vágást, mindenfajta segítség nélkül. Ettől kezdve minden filmjét saját maga vágta. „Ez a film egy remekmű. Nemcsak mint mozgófénykép, hanem a kép és a hang összedolgozása.” [6] A Pályamunkások egy szempillantás alatt karriert futott be, a bécsi Világifjúsági Találkozón megnyerte az első díjat, az Aranymedált, méghozzá Roman Polanski Két ember egy szekrénnyel című műve előtt. Ennek a filmnek köszönhetően Gaál István az olasz–magyar kulturális vegyes bizottság javaslatára elnyerte az olasz filmfőiskola ösztöndíját, ami egy évre szólt, de kinti kérésre még egy évvel meghosszabbították. Rómában is lediplomázott.
A Centro Sperimentale di Cinematografián a vizsgafilmjéhez kapott 300 méter negatív anyagot és két forgatási napot. Ebből forgatta le a hétperces Etude című filmjét, amelyben az egyetlen színész szereplő fütyülte Dvorák Újvilág szimfóniájának a dallamát, mert zenekarra, jogdíjra már akkor sem tellett. „A film példája lett az alacsony költségvetésű filmkészítésnek a Via Tuscolanán lévő főiskolán, Gaál neve pedig évtizedekre ismert lett olasz filmes körökben.”[7]
 Mikor Rómából hazatért, először a híradóhoz, majd a Dokumentumfilm Stúdióhoz került. Sára Sándorral elkészítették az első feketevonatos kisfilmet, az Oda-visszát, amely a fővárosi építkezésen dolgozó ingázó munkások világát mutatja be. Ez a film nagy felháborodást keltett hazai körökben, ám külföldön átütő sikere volt. Közös munkájuk volt az első cigányfilm Európában, a Cigányok is, melyet Sára Sándor rendezett, Gaál István pedig fotografált és vágott. Két évig ezt sem engedték bemutatni külföldi fesztiválokon. Ezzel egy időben, 1962-ben elkészítették a Sodrásban előtanulmányát, a Tisza – őszi vázlatokat.
 1963-ban Nemeskürty István létrehozta a IV. Stúdiót, a Budapest Stúdió jogelődjét. Olyan emberek tartoztak ide, mint Karall Luca, Mészáros Márta vagy Jancsó Miklós. Itt készítette el Gaál István a Stúdió, és egyben a saját első játékfilmjét, melynek forgatókönyve már évekkel korábban megfogalmazódott benne. 1956 telén, édesapja temetését követően, kisétált a szolnoki Tisza hídra, és nézte a Tiszát. Eszébe jutott az a játék, amelyet itt játszottak: feszített lábfejjel lemerültek az 5-6 méter mély Tisza fenekére, felmarkoltak egy marék iszapot, majd mikor felértek, eldobták. Akit eltaláltak, legközelebb annak kellett lemerülnie. Édesapja pedig mindezt láthatta a part menti trafóházból. Ekkor arra gondolt, mi lett volna, ha valami baj történik valamelyikükkel! Ez volt a kiindulópontja a Sodrásban történetének, amely 1963-ban készült el. Ebben a tanulmányban központi szerepet szánok a Sodrásban elemzésének, hiszen ez a kimagasló alkotás a világon mindenhol páratlan elismerést aratott, és talán ez nőtt össze leginkább Gaál István nevével.
A Sodrásban alkotói csaknem mind fiatalok voltak: a rendező, író, vágó Gaál István, közvetlen munkatársaihoz, az írói asszisztens Gyöngyössy Imréhez és az operatőr Sára Sándorhoz hasonlóan nem sokkal e film készítése előtt fejezték be tanulmányaikat, a színészek többsége pedig még főiskolai hallgató volt: Drahota Andrea (Vadóc), Moór Mariann (Böbe), Csíkos Sándor (Laci), Harkányi János (Gabi), Kozák András (Luja), Orbán Tibor (Zoli), Szersén Gyula (Karesz), Tóth Lajos (Berci). A rendező jó szeméről tanúskodik a nem színész szereplők kiválasztása is: Csohány Kálmán a szobrászt, Zsipi Istvánné pedig a vízbefúlt fiú nagyanyját alakította. 1963. július 11-én, amikor elfogadták a Sodrásban forgatókönyvét, Gaál István az alábbi levelet írta Csohány Kálmánnak: „Kétségtelen, hogy önéletrajzi írás is egyben a szó legszorosabb értelmében. A mellékelt könyvben minden figura több régi ismerős szintézise. Úgy hiszem, kicsit sikerült mindegyikhez egy darab önmagamat csatolnom, legyen az pozitív, vagy negatív jelű. Hogy a filmben szereplő szobrászt Kálmánnak keresztelhettem, az számomra megtisztelő. Hiszen Luja rengeteget köszönhet neki. Talán meglepődsz, ha mindezen felül kéréssel jövök. Kereken és egyszerűen azzal, hogy életem első filmjében személyesítsd is meg azt a személyiséget, aki annyira összeforrott Veled attól a pillanattól kezdve, mióta a figura a drámában fellépett. Én a gyökeremmel együtt atmoszférám is szeretném megmutatni, és ebben a megvilágításban a dolog jellege nem egy szerep eljátszása (amire azt hiszem, nem is vállalkoznál soha), hanem segítség Gaál Pistának.”[8]
A film története a következő: 18 éves fiatalokból álló társaság strandol a Tisza-parton. Élvezik az együtt töltött időt, hiszen pár nap múlva mindenki máshová kerül. Néhányan Budapestre főiskolára, egyetemre, mások pedig munkába állnak. Karesz a TF-re jelentkezett, de nem vették fel, Berci másodévben kibukott, most kereskedősegéd. Gabi biológusnak készül, de szép verseket is ír. Ezen a napon kapta meg az értesítést, hogy felvették az egyetemre. Laci, az orvosszülők gyermeke, elméleti fizikusnak készül, több díjat nyert az országos matematikai versenyen. Luja szobrász lesz. Rajtuk kívül a társasághoz tartozik még két lány: Vadóc és Böbe, illetve egy új fiú, Zoli, aki orvostanhallgató. Játszanak, bolondoznak az Aranyparton, és iszapot dobálnak a vízben. A Tiszában való fürdőzés jelenete a néző számára egy kissé drámai, felmerül bennünk, hogy valami bizonyára történni fog. De amikor a fiatalok kijönnek a vízből és folytatódik a bolondozás, a film nézőjét ismét áthatja a fiatalok derűje. Az amatőr fényképész Zoli fotót akar készíteni a csoportról. Összeállnak, és ekkor Vadóc észreveszi, hogy Gabi hiányzik. Elkezdik a keresést. A háttérben szóló rádióból következtethetően déltől egészen estig keresik az eltűnt fiút, de a parton csak a ruháját találják meg. A rendőrségre mennek, és motorcsónakkal folytatódik a keresés. A fiatalok Királyéknál gyűlnek össze. Itt egy különös családi jelenetnek lehetünk tanúi. Laci édesanyja nem ér rá a fiával és annak kétségbeesésével foglalkozni, csak félvállról, a másik szobából kiáltja át (nem is látjuk őt), hogy útközben hallotta, valaki belefulladt a Tiszába. Ugyanez az oda nem figyelés játszódik le másnap, amikor Laci hiába szeretne az esetről beszélni az ugyancsak nagyon elfoglalt édesapjával. Ekkor az anyjához fordul, és azt kérdezi: „- Anya, mondd, mit szóltál volna, ha én fulladok bele a Tiszába?” Édesanyja azzal hárítja el gyorsan a kérdés mély tartalmát: „ - Ugyan fiacskám, mi jut eszedbe? Okos fiú vagy, te nem csinálsz ostobaságot.” És már rohan tovább. Velük ellentétesen viselkedik Luja édesanyja, aki már a film elején feltűnik gondoskodásával, mielőtt még kimennének a Tiszához. Amint meghallja, milyen szerencsétlenség történt Gabival, fut a fiához és szeretettel átöleli őt, majd a film végén, a búcsúzáskor még három almát is a zsebébe rak az útra, és anyai tanácsokkal látja el Budapestre induló fiát.
A fiúkat és a lányokat barátjuk tragédiája önvizsgálatra kényszeríti: kié a felelősség, hogyan viszonyulnak egymáshoz és a világhoz. Ennek terhe érleli őket felnőtté, s megváltoznak a kapcsolataik is. Vannak köztük, akik szembenéznek lelkiismeretükkel, mások kitérnek előle. Böbe például Kareszt és Vadócot („a satnya kis békát”) okolja a történtek miatt. Kareszt azért, mert „mindig az izmait mutogatta, meg a deltáit”, Vadócot pedig azért, mert csak játszott Gabi érzelmeivel. Berci jó kis kalandként meséli el a boltban a történteket. Laci rideg racionalitásba temetkezik, így fogalmaz: „A rettenetes az, hogy valaki egyszer csak volt. Nem létezik többé. Nincsen. Megszűnik személyiség lenni. Fiziológiailag egyszerű a magyarázat: vérkeringés, légzés, anyagcsere, stb. De itt van például a felelősség kérdése. Nekünk valamiféle közösségnek kellett lennünk, különben mért éppen mi heten voltunk együtt? Bárhogy is nézem, a személyes etika kérdése továbbra is fennáll. Egzisztál.”  Érzelemmentesen közelíti meg az esetet, mintha nem is a barátjával történt volna mindez. Luja felcsattan ezekre az érzéketlen mondatokra: - „Már megint számtanpéldát fejtesz. És én utálom a magyarázataidat, ahogy az eredmény felett fölényesen mosolyogsz, ahogy mindentudóan továbbállsz.” Ebben a párbeszédben benne van a racionális és a humán gondolkodásmód különbsége. Legfőképpen Laci mondatában érződik, amikor a művészetet lebecsülve azt mondja Lujának: - „Látom, ideges vagy. Gyúrjál talán egy almát vagy egy körtét. Van itt elég agyag.”  Vagy amikor egy harmadik osztályos számtanpéldáról beszélnek, amit csak Laci és Gabi tudott megoldani, Luja pedig úgy nézte a számsorokat, mint egy képet, és csak azt látta meg benne, hogy Gabié szebb volt.  Ugyanez a motívum jelenik meg a film végén, amikor Luját, Lacit és Zolit Laci édesapja viszi autóval Budapestre, és Zoli orvostanhallgatóként kiváló társalgási témát talál Gabi haláláról Laci orvos édesapjával. Luja Kálmán, a szobrász műtermében a miatt aggódik, hogy elfelejtette Gabit. Már megpróbálta lerajzolni, de nem ment. Eddig minden könnyen ment neki, olyan egyszerű volt lerajzolni egy cserepet, emlékezetből azonban semmi nem megy. Kálmán ekkor felhívja Luja figyelmét arra, hogy alkotni csak emlékezetből lehet. Luja most még csak másol, és a főiskolán is csak másolni fog. [9] 
A harmadik nap a tudatos vállalás napja. A tetemrehívásnál mindenki megjelenik, mindenki vállalja a felelősséget.
A Sodrásban siratója zenei szempontból a film egyik kulcsjelenete. Szövegét Gaál István írta, a Rajeczky Benjamin által gyűjtött siratók alapján. A zenei hatást Mezey Mária csodálatos hangja tovább fokozza.
Gaál István jártassága a művészettörténetben már ebben a filmben is megmutatkozik. Laci szobájának falára például Paul Klee képeinek vagy Henry Moore szobrainak bekeretezett reprodukciói vannak kitéve, még a kaktuszok formája is Moore szobraira emlékeztetnek. A szobrászműterem ablakán túli látvány a Limbourg fivérek Berry herceg hóráskönyve június havának aratási jelenetét idézi. Az 1960-as években a zsdanovi művészetfilozófia uralkodott, és igazán merész lépésnek számított Henry Moore és Paul Klee alkotásait beilleszteni a filmbe.
A Sodrásban három nap alatt játszódó történetének egyes jelenetei külön-külön is elemzésre méltóak, mégis inkább azokra a lelki folyamatokra kell helyezni a hangsúlyt, ki hogyan éli át és dolgozza fel a társaságból barátjuk elvesztését. „A Sodrásbannal azt próbáltam bizonyítani, hogy az egyedek minősége szabja meg a közösség minőségét, vagyis hibás az az elképzelés, amely egyfajta külső ideológia segédletével, alkalmasint terror révén igyekszik a maga képére formálni az embert. Hosszú időn keresztül minket ott vertek át a palánkon, azt próbálták belénk sulykolni, hogy a mi egyéni morálunk azonos a hatalom moráljával. Ami nem igaz. Nagyon lényeges, hogy a ’60-as évek elején szinte minden filmünk ebből az oppozíciós szemszögből készült. És volt hátországunk, magunk mögött érezhettük a fiatal értelmiség színe-javát, orvosokat, mérnököket, bölcsészeket, a társművészetek képviselőit. Ez a háttér néhány év múlva sajnos repedezni s lazulni kezdett”[10] 
A tökéletesen megkomponált képeken és a remekül kiválasztott zenén túl film a nagysága abban rejlik, hogy teljesen bevonja a történetbe a nézőt, aki szinte benne él. Bennünk is lelkiismeret-furdalás ébred, csakúgy, mint a fiatalokban, nekünk sem tűnik fel, hogy hiányzik valaki. Gabiról szinte azt sem tudjuk, ki volt, még az arcvonásaira sem emlékszünk. Ki gondolta volna, hogy figyelni kell rá, mert soha többé nem kerül a szemünk elé, hogy tragikai vétséget követünk el, ha egymással szemben közönyösek vagyunk.
Gaál István a vágója is volt a filmnek. A vágásról így nyilatkozott: „… a vágás problémájával együtt kell élni, együtt kell aludni (…) Itt van például Gabinak az eltűnése. Mit akartam itt? Azt, hogy a nézőt lelkiismeret-furdalásra kényszerítsem, mégpedig azáltal, hogy az elejétől kezdve látja a fiatalok vidám kis csoportját, akik mókásak, kedvesek, majd hirtelen beáll a halál, és nem tudja (mármint a néző), hogy melyikük tűnt el a vízben, pedig mindegyikük ott hancúrozott a szeme előtt. (Tehát nem árultam, nem árulhattam el, ki lesz az, aki majd eltűnik). Ugyanakkor, ha valaki már tudatosan, ezt keresve nézné meg a Sodrásbant, akkor megtapasztalná, hogy a keresett-elfelejtett arc az expozíciótól kezdve, míg el nem tűnik, tizenegyszer (!!) bukkant fel a filmben. Tehát tizenegyszer vágtam be a filmbe ezt a figurát – s csak ennek a vágása tartott három napig. Időről időre mindig új emberekkel nézettem meg a filmet, s kérdezgettem: emlékszik-e az eltűnt fiúra? S amikor már két ember azt mondta, hogy nem emlékszik, akkor már éreztem, hogy nyert ügyem van. Talán ez is magyarázza, hogy miért nem tudtam a vágói munkát másra bízni.”[11] 
Amikor kezembe vehettem a Sodrásban forgatókönyvét, Gaál István példányában Huszárik Zoltán rajza mellett egy Alfred Tennyson idézet is állt.  „Része lettem mindannak, ami ért/ de minden tapasztalás látókörén túl/ott tündöklik a be nem járt világ/ s szegélye úgy fut, ahogy üldözöm.” A kérdésemre, hogy talán akkoriban ez volt az ars poétikája, Gaál István így felelt: „Húsz éves voltam, amikor ezt olvastam, harminc, amikor ebbe a forgatókönyvbe beírtam, és még a mai napig is ez a hitvallásom!”
1963 december végén elkészült a Sodrásban. Akkoriban járt Magyarországon Henri Langlois, a párizsi filmarchívum alapítója és igazgatója, és „még meleg volt a kópia”, amikor kivitte Franciaországba, ahol a film világpremierje volt. A film osztatlan elismerést kapott. Később, 1965-ben Karlovy Varyban a Fesztivál fődíját, a Pesarói Filmfesztiválon a fiatal kritikusok díját, illetve a Magyar Filmkritikusoktól a legjobb rendezés és a legjobb operatőr díját vihette el a Sodrásban.
Ugyancsak 1965-ben a Sight and Sound angol szakfolyóirat értékelte az előző év legjelentősebb filmjeit. Nyolc jeles kritikus huszonhét filmet tartott kiválónak, sorrendben Luis Buňuel: Egy szobalány naplója, Pier Paolo Pasolini: Máté evangéliuma, Milos Forman: Fekete Péter, Joseph Losey: A királyért és a hazáért, és ötödikként Gaál István: Sodrásban című filmjét.[12] A Filmcritica című olasz szaklap is a világ tíz legjobb filmjei közé sorolta a Sodrásbant, olyan nevek között, mint Truffaut, Godard, Kazan, Dreyer, Pasolini, stb. Pasolini külön cikket írt, melyben Buňuel és Gaál filmjét a világ legjobb filmjei közé helyezi.[13]
Kőhalmi Ferenc, a Művelődési Minisztérium Filmfőigazgatóságának egykori vezetője nagyon fontos dolgot emel ki Shah Timor filmjében a Sodrásbannal kapcsolatban: „Döbbenten olvastam olyan tanulmányokat és megjegyzéseket, hogyan kapcsolódik, kötődik ez a film, vagy hogyan fejezi ki azokat a hatásokat, amelyeket a később létrejött, egyébként rendkívül nagy értékű és nagyon híres francia újhullám hozott létre. Mert ez a film előbb született!”[14] 
1965-en elkészítette a Zöldár című filmjét, mely az ötvenes évek atrocitásait mutatja be az emberek szemszögéből. Az ötvenes évek elején Ostoros Marci szegényparaszti családból felkerül a budapesti bölcsészkarra. Az ottani vad politikai csatákat régi ismerőse, Ács Laci DISZ-titkár vezeti, többek között Marci szerelme, Bori ellen is. Marci nem képes egyértelműen kiállni a lány mellett, ezért szakítanak. Amikor Lacit letartóztatják, Marci megpróbál segíteni barátja bizalmatlan feleségének. Felkérik, hogy legyen DISZ-titkár, de nem vállalja. Mamóka pesti útja, majd a hazalátogatás szülőfalujába döbbentik rá Marcit, mennyire eltávolodott a családjától, a hagyományaitól. A Zöldár nagy részét a Cserhátban, Hollókőtől nem messze vették fel.
1967-ben rendezte harmadik játékfilmjét a Keresztelőt, Latinovits Zoltán főszereplésével. Egy falusi keresztelőn Gócza Menyhért találkozik a sógorával, Fodor Andrással. A szertartás után felelevenítik életútjukat, kiderül, hogy Gócza, aki sikeres szobrász volt, feladta álmait, míg az iskolaigazgató Fodor, akinek éveket kellett börtönben töltenie, mégis hű maradt egykori elveihez. Felszakadnak a sebeik, kiderül, hogy mindketten kudarcként élik meg az életüket.
Gaál István hatvanas években készült játékfilmjeit a hazai filmkritika trilógiaként emlegeti. Gaál ez ellen nem tiltakozott, bár nem így készítette.  A Sodrásban – Zöldár - Keresztelő triót egymás laza folytatásának is fel lehet fogni. Míg az elsőben érettségi után – egyetem előtt álló fiatalok a főhősök, addig a másodikban egyetemisták, a harmadikban pedig érett felnőttek gazdag, feldolgozandó múlttal. Igaz, hogy a három mű három különböző korszakban játszódik (a Sodrásban a hatvanas évek elején, a Zöldár 1950-51-ben, a Keresztelő a hatvanas évek végén), de a hősök életútjuk különböző szakaszaiban járnak, így fejlődésük egymást követő sorrendbe állítható. „Lujáék tulajdonképpen még az ártatlanság korában élnek; társuk elvesztése az első komolyabb próbatétel az életükben, amivel szembe kell nézniük. Ostoros Marci már tisztában van néhány dologgal, ám az átpolitizált egyetemi légkörben, a legvadabb sztálinizmus korában még sokkal súlyosabbakkal kell szembesülnie. Menyusnak és Andrásnak – akiknek a második világháborún és 1956-on kezdve sok mindenen kellett már átmenniük – számvetést kell készíteniük (ha nem is a legvégsőt).”[15] 
1970-ben lett kész Mészöly Miklós kisregényéből a Magasiskola című 80 perces film. A története a következő: egy fiatalember érkezik az elszigetelt solymásztelepre, melyet a fanatikus Lilik (Bánffy György) vezet. A telepen él Lilikkel a valaha szobrászatot tanult Teréz (Meszléry Judit), aki feladta álmait, és kiszolgálja a solymászokat. A Fiú beleszeret Terézbe, a nő azonban nem képes kilépni ebből a közegből. Kezdetben a Fiúnak (Ivan Andonov) tetszik a telep, és a sólymok szépsége is lenyűgözi, de Lilik viselkedése, a lelki terror, mellyel az emberek felett uralkodik, visszataszítja. Ezért összecsomagol és elhagyja a solymásztelepet. A filmet Apajpusztán forgatták. Gaál István már a forgatás előtt elhatározta, hogy a horizont lesz a döntő elem a filmben. A koncepciója az volt, hogy a film elején, amikor még azt hisszük, szabadság van, akkor nagy, magas horizontot látunk. Ahogy azonban fokozatosan kiderül, hogy kalitkában élünk, egyre fogy, egyre szűkebb lesz a horizont. A film a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál zsűri díját, a Chicagói Nemzetközi Filmfesztivál ezüst Hugó díját, és az Adelaide-i Nemzetközi Filmfesztivál ezüst Dél-Keresztje díját nyerte. A római vetítést követően Michelangelo Antonioni rendkívüli elismeréssel szólt a    filmről.      
A Holt vidék (1971) a Sodrásban mellett Gaál azon műve, melyben a rendező a természeti tájat és a tárgyi környezetet a legsokatmondóbban használja. A kis baranyai falu teljesen elnéptelenedik, csak a Kántor család marad ott. A férj, Anti (Ferenczy István) egész nap távol van otthonról, a fakitermelésen dolgozik. A kisfiukat, Andrist is fölveszik a városi kollégiumba, így Juli (Törőcsik Mari) teljesen egyedül marad az üres faluban, és depresszióba esik. A falu is Juli elidegenedettségének szimbólumává válik. „A nő lelkiállapotáról, kilátástalan helyzetéről konkrét kijelentései és hisztérikus kitörései mellett a pusztulás vágóképei (lyukas, penészes falak, omladozó tégladarabok, poros, kiürült terek) és monotonul ismétlődő képsorok (árulkodnak. Ugyanilyen szimbolikusak azok a képek, melyekben a bekeretezett (például tükörben vagy ajtókeretben látható) hősök szinte mozdulatlan állóképpé merevednek, és a vidékhez hasonlóan holttá válnak.”[16] A Holt vidékkel Törőcsik Mari elnyeri a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál legjobb női alakítás díját, valamint a Filmklubok Nemzetközi Szövetségének Don Quijote-díját. 1974-ben Milánóban Arany Pecséttel díjazzák, Biarritzban pedig magkapja az Ippocampe de Plomb díjat.
Gaál István 1977-ben elkészült  Legato című filmje ismét a felnőtt(ebb)é, érettebbé válás történetről szól. Olyan kiváló színészek szerepelnek benne, mint Tolnay Klári és Dajka Margit. Ez film is nyert nemzetközi díjat, mégpedig a Taorminai Nemzetközi Filmfesztivál zsűri különdíját.
Látható, hogy Gaál István pályafutása során a filmjei külföldön nagyobb és kedvezőbb visszhangot keltettek, mint hazánkban. Egy interjúban, éppen erre hivatkozva, a riporter megkérdezte Gaál Istvánt, nem jutott- e eszébe, hogy elhagyja az országot. Erre ő azt felelte: „Magyarországon élek, magyarul beszélek, úgy álmodok, úgy gondolkodok vagy vetek különböző mondatokat papírra, vagy pedig képeket rakok egymás mellé, és ennek az összefűzését is magyarul végzem el, ez annyira természetes, ahogy a víz folyik a medrében. Engem így is tartanak számon. Akkor is, ha díjat kapok. Akkor én nem a magam számára nyerem ezt a díjat, hanem ennek a közösségnek, melynek tagja vagyok.”[17] 
1978-ban Gaál Istvánt meghívták a római filmfőiskolára tanítani. Később, 1993-ban és az azt követő három évben ugyanilyen meghívást kapott az indiai Púnába. Ennek előzménye az volt, hogy 1984-ben az Új Delhi-i Fesztivál zsűritagjaként megismerkedett az akkori filmfőiskolások nagy részével, akik meghívták egy rövid előadásra a púnai filmfőiskolára. A következő évben a másodéves rendezőhallgatók kérésére hívta meg a rektor egy workshopra, rendezői kurzusra, ahol közösen készítettek egy félórás filmet. Minden egyes lépést, a felvételtől a vágásig a diákok saját maguk készítették, saját bőrükön tanulták meg a szakmát.
"Az itáliai és indiai tanítványaimnak mindig elmesélem, hogy amikor az Arriflex felvevőgépben kazettát töltöttünk, a filmtekercsek kerületének mértéke az öklünk volt. Emberi mértékegység, mint a hüvelyk, a könyök vagy láb. Egy ököl. S a kaput, amely a filmkockát a keretre szorította, hogy a kép az optikán keresztül élesen képződhessék, mielőtt a filmszalag perforációját továbbító greifer csapjába illesztettük volna, megkentük. A zsírt pedig orrnyergünk völgyéből vettük a mutatóujjunk bögyével. Emberi kenőanyag volt.”[18] 
Világszerte retrospektív vetítéseket tartanak filmjeiből, Párizsban, La Rochellben, az indiai Bangaloréban, az olaszországi San Remóban, Varsóban, Triesztben, Kijevben , Toulouse-ban, Lausanne-ban, Genfben, Brüsszelben, Lisszabonban, Kairóban, és még rengeteg helyen Rómából való hazatérése után, 1980-ban forgatja a Cserepek című filmjét. Még 1976-ban megfilmesítette a televízió számára Gorkij Naponta két vonat és Cselkas (Vámhatár) című műveit. Ezt követően a nyolcvanas években már a televízió számára készített filmeket, például a Haláltáncot vagy az Isten teremtményeit, mely Szabó István novelláját dolgozza fel. Ez a mű a Prágai Nemzetközi Filmszemlén megkapta a legjobb rendezés, idehaza pedig a kritikusok díját. Ennek hatására megcsinálhatta Ibsen Peer Gyntjét. Bár a kötött szöveg nem nyújtott sok művészi szabadságot, mégis csodálatos képekben és kiváló művészi alakításokban gazdag filmet rendezett Gaál István, mely 1988-ban készült el.  Gaál István utolsó lakásának nappalijában a falak és a polcok telis tele voltak olyan tárgyakkal és képekkel, melyek valamilyen módon kapcsolódtak egy-egy filmjéhez. Ilyen volt például Csohány Kálmán grafikája, a Gaál István filmje ihlette Holt vidék, a Sodrásban plakátja, a két ökör húzta kis szekér, rajta egy zongorával (ez a Bartók Béla életéről szóló Gyökerek egyik jelenetében látható), vagy a sziklakatonák álarca az Orfeusz és Eurydikéből.
Az Orfeusz és Eurydiké megfilmesítésének vágya már a római filmfőiskolás éveiben megfogalmazódott. Egy koncerten hallotta a Che farò senza Eurydicét, mely komoly hatást gyakorolt rá. Erre az élményre a Zalán Vince által szerkesztett könyvben így emlékszik vissza: „…megmozgatta, megpörgette a fantáziámat is, vajon milyen lehet, ha lemegyünk az alvilágba, milyen üregeket láthatunk, és így tovább. Ez az élmény sokáig elraktározódott bennem.”[19] (Egyébként már a Cserepekben is felhangzik Glucktól  A boldog lelkek tánca.)
Évekkel később, 1985-ben sikerült megvalósítania ezt a filmet. „Nem operafilmet akartam csinálni, hanem fel akartam használni ezt az operát egy bennem régóta létező mondandó megfogalmazására.”[20] A film mottójának ezt választotta: „Az élet elemész, a halál tartósít.” Csodálatosan szép, megható film született, melyről azonban néhány hazai kritikusnak mégis lesújtó véleménye volt, szemben a kimagasló külföldi elismerésekkel.
Az eredeti ógörög mítoszból készült operafilmben Orfeusz (Téry Sándor, énekhangja: Miller Lajos) a művészet erejével legyőzi Hádészt, az alvilág istenének hatalmát, ám emberi gyarlósága fölött nem tud uralkodni. Ámor (Sebestyén Ákos, énekhangja: Kincses Veronika) szíve megesik Orfeuszon, amint halott szerelmét siratja, és megengedi neki, hogy visszahozza kedvesét az alvilágból, ha közben egy pillanatra sem néz rá. Orfeusz lantjátékával elhárít az útjából minden akadályt, és életre kelti Eurydikét (Eszenyi Enikő, énekhangja: Maddalena Bonifacio), majd elindulnak visszafelé. Eurydikében azonban kétségek támadnak, mért nem néz rá az ura. Áriájában megzsarolja őt, Orfeusz nem tud ellenállni, rápillant, és a nő árnya lassan elvész. Orfeusz éveken át hiába bolyong és kérleli az isteneket, nem adnak neki másik esélyt. Öregségére visszatér a tengerhez, ahol eltemette Eurydikét.
Gaál István e műve is tele van szimbolikus formákkal (kör, spirál, hullámmozgás) és szimbolikus alakokkal (életmadár, sziklakatonák, életfa – melynek törzsét körös-körül egykori élők immár kopott domborzatú arca borítja). Ennek a műnek az alapja Christoph Willibald Gluck 1762-es operája. Gaál István azonban az eredeti operához képest négy változtatást végzett el. Az első, hogy Eurydiké arcát a reinkarnáció után látjuk először. Ettől kezdve végig fiatal és szép marad. Amikor Orfeusz elköveti a drámai vétséget, vagyis megfordul, hirtelen megőszül. E pillanattól kezdve vonásait megjelöli a fájdalom és az idő. Ebből következik, hogy a főhős filmes megjelenítésének a bariton hangfekvés lesz a megfelelő, szemben az opera bécsi verziójával, ahol kasztrált énekes hangja csendül fel. A legnagyobb eltérés az, hogy a filmben nincs happy end, vagyis az eredeti görög mítosz szerint Orfeusz nem kapja vissza Eurydikét, hiszen nem tartotta magát az egyezséghez. A negyedik változtatás Ámor alakjával kapcsolatos: Ámor a filmben a két főszereplővel egyenrangú fontosságú szereplő.[21] 
Mint Gaál István oly sok filmjében (pl.: Örökségünk – 500 éves a magyar könyvnyomtatás, Gyökerek vagy akár a városfilmjeiben, A rendhagyó párizsi leltárban vagy a Római szonátában) olyan képi elemeket használ fel, amelyek bizonyos alapvető műveltséget feltételeznek a néző részéről, ezekkel válnak ugyanis teljesen érthetővé az alkotásai. A zene, mint az eddigiekben is láthattuk, rendkívül fontos szinte minden filmjében.
„Hatvannégy éves voltam, amikor elkezdtem a Bartók filmet, minekutána Várbíró Judit kilenc esztendeig várt rám. Mert először nem akartam elvállalni. Nem önteltségből, hanem épp azért, mert én annyira tisztelem Bartókot és az ő muzsikáját, hogy úgy éreztem, hogy jövök én ahhoz, hogy én erről az emberről csináljak egy ilyen volumenű filmet. Mert egy hatperces kis etűdöt születésének a 100. évfordulójára készítettem, aminek örültem is, hogy ezt megcsináltam. De egy biztos, mivel Bartók összes művét nekem többször meg kellett hallgatnom, nyilván be lett építve negyvennyolc részlet az egész életútján keresztül, megváltoztatta a világszemléletemet – hatvannégy éves koromban.”[22] 
A háromrészes Gyökerek című filmben Bartók Béla életét, emberi és zeneszerzői fejlődésének különböző szakaszait kísérjük végig. A film készítői (Gaál István filmrendező, Várbíró Judit, a Magyar Televízió Zenei Osztályának vezetője és Dr. Kovács Sándor zenetörténész) minden helyet felkerestek – Magyarországon, Romániában, Szlovákiában, Svájcban, Amerikában –, ahol Bartók megfordult, élt, fellépett, emléktáblája található. Amerikában például jártak az elkorhadt faházban, ahol kétszer is nyaralt, s a kórházban, ahol meghalt. Romániában abban a faluban forgattak, ahol a Cantata profanának a nagy impulzusa született, ahol Bartók lejegyezte és felvette ezt a kolindát.  Bartók a filmben a levelezéséből és önéletrajzából válogatott részletek segítségével, egyes szám első személyben szólal meg Szakácsi Sándor hangján. Nemcsak Bartók életének állomásaiba, gondolatiba, érzéseibe kapunk betekintést, hanem a Gaál István által gyönyörűen összeválogatott és felfűzött képek és korabeli felvételek révén egy egész korszakba. Olyan csodálatos képekkel, mint a film legelején megjelenő a kenyérdagasztás vagy a zongorát húzó ökrösszekér („Felvitettem ökrösszekérrel egy zongorát Gerlicepusztára” – Bartók leveleiből) Gaál István jóval több mindent el tud mondani, mint sok-sok mondattal. Mint már korábban említettem, a film központi szimbólumát Salgótarjánban, a Dolinkában találta meg, de Salgótarjánban történt a medvetáncoltatás jelenetének felvétele is.
„Ne röstelkedjünk a dicsérettel: nagy művet alkotott Gaál István, mely mű nemcsak a hazai, hanem az egyetemes filmművészetben is új törekvést jelent, mert elvetette a kényelmes és megszokott formákat, életregényes, játékfilmes halhatatlansággá nem akarta sekélyesíteni Bartók életét, de a kortársak elfogult, sok pontatlanságot, önmítoszt teremtő vallomásainak dokumentumaival se akart élni. Okkal, mert akkor részigazságok, túlzások, pontatlanságok árjában eltűnik a legfontosabb: Bartók Béla pokoljáró és kristályosan tiszta élete”[23].- írja Ablonczy László Gaál filmjéről. 2006-ban a Gyökerek Aranylemez lett. Emellett 2006-ban a Diapason francia zenei szaklap díját, az Arany Hangvillát is megkapta.
A magyaron kívül azonban a nemzetközi közönség is máig szereti: 2006. májusában Velencében vetítettek retrospektív programot munkáiból válogatva, előtte februárban a genfi CAC Voltaire filmművészeti központ mutatott be vetítéssorozatot filmjeiből. 2006 nyarán felkérték, hogy a lisszaboni operában állítsa színpadra Verdi Macbethjét. 2007 májusában Velencében tartott háromhetes intenzív rendezői kurzust. 2008 januárjában Triesztben a Közép-Európa és az Alpok-Adria térség filmművészetének seregszemléjén  fotókiállítása nyílt és retrospektív vetítéssorozat volt filmjeiből. A Radici - il cinema di Istvan Gaál (Gyökerek - Gaál István filmművészete) című kiemelt programban nagyszámú érdeklődő közönség Gaál István valamennyi játékfilmjét, legfontosabb televíziós munkáit és rövidfilmjeit, összesen 19 alkotást tekinthetett meg.
Volt egy megvalósulatlan filmterve Pokoljárás címmel, mely az 1300-as években Anjou Nagy Lajos király idején játszódik, de fájó, hogy befejezetlen maradt az elmúlt évben Velencében forgatott filmje is. 
Nemcsak filmjeit, munkásságát is számos alkalommal ismerték el díjakkal. 1969-ben Balázs Béla-díjjal tüntették ki, 1981-ben érdemes művész lett, 1991-ben Kossuth-díjat kapott, 1999-ben megkapta a Magyar Filmszemle életműdíját. 2005-ben elnyerte a Magyar Mozgókép Mestere címet, és szerepelt a 2007. évben a magyar színház- és filmművészet kategóriájának Príma díjasai között. Mindezek ellenére ő mindvégig rendkívül szerény emberként élt, akinek az egyszerű emberek barátsága volt a legfontosabb.
Egész életében fontos volt számára a szülőföldjéhez fűződő viszony is. Gyakran és szívesen jött Nógrádba: Salgótarjánban meglátogatta a dolinkai gyökereket, Pásztón előadást tartott fiataloknak, vagy csupán pihenni jött Kozárdra.  „Ha azt mondom, hogy Nógrád, akkor az nekem a hazám, nekem az a fajta településem, hogy úgy mondjam, ahol szívesen tanyázok. Szívesen jövök ide és itt is pihenek, mert teljesen kikapcsol ez a vidék. A táj jellege olyan, hogy minden egyes lépésnél, bárhová megyek, egy új művészi szempontot villant fel.” [24] - mondta. Nem nosztalgiázni jött haza, hiszen itt mindig otthon érezte magát.
Az évek alatt majdnem minden beszélgetésünkben szóba került a Mátra, melyet oly nagyon szeretett. Ahogy fogalmazott, személyiség volt számára ez a hegy, nem ásványtömeg.  „Gyermekkoromban, ha baj volt, a Mátrához fordultam, mert számomra védőfal volt, biztos támasz. S mindig úgy hittem, ha hátamat nekivetem, úgy engem emberfia le nem bír.” Legszebben 2007. április 26-án, a Pásztó várossá nyilvánításának 600. évfordulója alkalmából tartott ünnepségen beszélt a Mátráról, mely minden évszakban más látványt kínál. „Ráégett a retinámra ez a látvány, s vittem magammal akkor is, mikor innen elkerültem. Több távoli földrészen látott hegyvidékkel óhatatlanul adódik az összehasonlítás. Ilyen vonulat nincs több ezen a világon. Ez a fantasztikus ívű hegyhát, melynek védelmében élünk, ez fog össze bennünket, s bajban nekivethetjük a hátunkat.”
Pásztó összes lakója ezen a rendezvényen kapta Gaál Istvántól az utolsó, de mindenkinek egy életre szóló tanácsot. Ezzel az idézettel zárom le tanulmányomat, hiszen ezt az útravalót megkaptuk, most már ezen kell munkálkodnunk. „Csohány Kálmán megrajzolja az öt kottavonalat, Rajeczky Benjamin pedig a modus szerint az Ágasvár csonka kúpjának fennsíkjára illeszti a legalsót, s felénk fordul és int. Dúdolhatjuk a dallamot közösen, ne féljünk, Béni bácsi vezénylése pontos. Énekeljük az általa mutatott emelkedést, mélyülést közösen, örvendezve, hogy hatszáz év van mögöttünk, mint felelős polgárok együttélése, ahogy ezt Márai Sándor oly kristálytisztán kifejtette – ami a város lényege. Nem baj, ha kezdetben bizonytalan a hangunk, egy a lényeg, közösen dúdoljunk vagy énekeljünk: Ágasvár, Óvár, Nyikom, Ólomtető, Muzsla, Harasztos-bérc, Nagyhársas, Nagy-Koncsúr, Kis-Koncsúr, Horkatető, Kishársas – mind egy-egy hangjegy, és a zenei szövetet nem más komponálja, mint a hely szelleme, a genius loci. Egy a fontos: ennek a közösségnek énekeljünk együtt, közösen. S akkor zeng a kórusunk. Nem egyedül, nem külön – közösen, együtt! Akkor az elkövetkezendő hatszáz évben ez a hely a Varázsvölgyben valóban Zagyva-parti Athén lehet.”

[1] Részlet Gaál Istvánnal készült interjúból, 2006. május 22.(Az interjút készítette: Shah Timor)

[2] u.o.

[3] u.o.

[4] Oskó Judit : „… az én váram” című műsorában  hangzott el ez a mondat. (Magyar Televízió, 2003)

[5] Egy képíró a Varázsvölgyből – Gaál István életútja című filmben is szerepel ez a történet

[6] Nemeskürty István – Egy képíró a Varázsvölgyből – Gaál István életútja c. filmből 2006-2007

[7] Kincses Károly: Képességek, Kecskemét: Magyar Fotográfiai Múzeum , 2007

[8] A levél Csohány Kálmánné tulajdonában van.

[9] Azért szép ez a jelenet a Sodrásban című filmben, mert valójában  Csohány Kálmánnak a Képzőművészeti Főiskolán megengedték, hogy hátat fordítson a modellnek, mert ő csak így volt képes lerajzolni a modellt.

[10] Pörös Géza: Gazdag pillanatok, Beszélgetés Gaál Istvánnal, Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Videótára, 1993

[11] Shah Timor: Egy képíró a Varázsvölgyből – Gaál István életútja című filmből, 2006-2007

[12] Nemeskürty István beszélt erről a vele készített interjúban, melyet Shah Timor készített 2006. október 9-én

[13] Nemeskürty István: Előszó Gaál István filmtárlatához In: Gaál István; Műcsarnok,1990; p. 3.

[14] Shah Timor: Egy képíró a Varázsvölgyből – Gaál István életútja című filmből, 2006-2007

[15] Vajda Judit: Gaál István-portré In: www.filmtortenet.hu

[16] u.o.

[17] Mit ér az ember, ha filmrendező – Pax TV, 2004.

[18] Interjú Gaál Istvánnal, 2007. április 14. (Shah Timor filmjéhez)

[19] Zalán Vince: Gaál István krónikája Bp:Osiris, 2000; 233. p.

[20] u.o. 242. p.

[21] Gaál István saját jegyzetei alapján

[22] Shah Timor: Egy képíró a Varázsvölgyből – Gaál István életútja című filmből, 2006-2007

[23] Ablonczy László: Gyökerek; In: www.internetto.sopron.hu/article_plain.php?id=3598

[24] Shah Timor: Egy képíró a Varázsvölgyből – Gaál István életútja című filmből, 2006-2007

Külön köszönetemet fejezem ki Pintér Juditnak az önzetlen segítségéért. 

A teljes program innen letölthető

2013. október 4-5.

GAÁL ISTVÁN FILMNAPOK  Pásztó

1. nap (2013. október 4.) - Téma: 50 éves a Sodrásban

 10:00 – Gaál István emlékszoba (Pásztó, Múzeum tér 4.)

 Köszöntőt mond:        Becsó Zsolt országgyűlési képviselő

                                   Sisák Imre, Pásztó város polgármestere

 11:00 - Gaál István Kistérségi Központ (Pásztó, Nagymező u. 3.)

Shah Timor: Egy képíró a Varázsvölgyből (az utolsó portréfilm, 2007, 62’)

12:00-12:30 - Beszélgetés Sára Sándorral, a Sodrásban operatőrével

12:30-13:00 - Gelencsér Gábor filmesztéta: A Sodrásban  modernizmusa  

13:00-13:30 - Ebédszünet

13:30-14:00 - Bakos Gábor egyetemi hallgató: Sodrásban: a művészi nyelv új útjai

14:00-14:30 - Angelo Bernardini, a római barát Gaál Istvánra emlékezik

14:30-14:50 - Pintér Judit filmkritikus: A Sodrásban nemzetközi fogadtatása

14:50-15:00 - Szünet

15:00-15.30 - Dr. Lázár Kovács Ákos: Mit mondhatna Szőts István Gaál István első nagyjátékfilmjéről? 

15.30-16.00 - Pintér Judit bevezetője a 33 éve készült a Sodrásban című filmhez (rendező: Pörös Géza, 1996, 29’)

16.00-16:20 - Fazekas Eszter,  a MaNDA munkatársa a Sodrásban (2010) és a Magasiskola (2013) DVD-kiadásáról. A Magasiskola nemrég felfedezett werkfilmjének vetítése (rendező: Grunwalsky Ferenc, 1970, 10’)

16.20-16:40 - Keserű Katalin művészettörténész Gaál Istvánról és a Sodrásban-ról (a Magyar Művészeti Akadémia felvétele)

2. nap (2013. október 5.) - Téma: Gaál István és a társművészetek (képzőművészet, zene, fotó)  

 Gaál István Kistérségi Központ (Pásztó, Nagymező út 3.)

10:00-10:10 - Gaál István: Az éjszaka zenéje (1970, 6')

10:10 - 10:45 - Vásárhelyi Gábor, Bartók Béla magyarországi jogutódja: Gaál István és Bartók Béla

10:45-11:45 - Gaál István: Gyökerek (III. rész, 1997-2000, 60’)

11:45-12:15 - Várbíró Judit a Gyökerek társ-forgatókönyvírója: Gaál István és a zene

12:15-13:00 - Ebédszünet

13:00-13:30 - Bene Bálint egyetemi hallgató: A zene Gaál István filmjeiben

13:30-14:00 - Schrammel Imre keramikusművész: Gaál István fotóiról

14:00-14:30 - Móser Zoltán fotóművész: Három fasor, avagy miféle rabság a képi rabság

14:30-15:50 - Nádorfi Lajos: Képekben gondolkodtunk (2013, 60’) - Kincses Károly fotómuzeológus bevezetőjével

16:00 - Shah Gabriella: A szülőföld szerepe Gaál István és Csohány Kálmán művészetében - Tárlatvezetés a Gaál István emlékszobában és a Csohány Galériában (Pásztó, Múzeum tér 4.)

További információk: www.gaalistvanegyesulet.hu

2013. szeptember 27. és november 21. között

„80”        Filmvetítés és kiállítás Gaál István és Sára Sándor tiszteletére

 Uránia Nemzeti Filmszínház, Fábri terem  Budapest, Rákóczi út 21.

A programokra a belépés ingyenes

Vetítések Gaál István emlékére

szeptember 27.

19:00 - Nádorfi Lajos: Képekben gondolkodtunk - Kincses Károly beszélget Gaál Istvánnal és Sára Sándorral 2007-ben (riportfilm, 2013. 60’)                                                                                                  

20:00 – 50 éve született             Gaál István: Sodrásban (játékfilm, 1963. 90’)

 szeptember 28.

19:00 - Shah Timor: Egy képíró a Varázsvölgyből  (az utolsó portréfilm Gaál Istvánról, 2008. 62’)

20:00 - Gaál István: Magasiskola (játékfilm, 1970. 82')

Sára Sándor történelmi dokumentumfilmjei  október 3. és november 21. között    További információk: www.urania-nf.hu

http://www.mma.hu/muveszeti-hirek/-/event/10180/50-eves-a-sodrasban-konferencia-paszton