Művészet Nógrádban

Madách Imre

2017. január 27. 21:00 - Shah Gabi

kisero_kult.jpg

Tisztelettel köszöntöm a megjelent ünneplőket!

 

 

Madách Imre születésének 193. évfordulóján vagyunk jelen. Hatalmas szám. Az, hogy mi most itt állunk és tisztelgünk az író előtt ez egyrész annak a tehetségnek szól, melyet Madách birtokolt, másrészt annak a közösségnek, aki élteti, életben tartja és ápolja az író szellemi hagyatékát.

Amikor megkaptam a felkérést az emlékbeszédre, egy kedves kollégám a múzeumban megkérdezte, hogy miről, milyen megközelítésből fogok Madáchról beszélni. Azonnal rávágtam: „Anyának érzem, oh Ádám, magam.” Mire a válasza az volt, hogy ja, persze! Bár friss a saját élményem is e témában, mégsem magamra gondoltam. Az 1990-es évek végén Ausztriában tanultam, s mellette bébiszitterként dolgoztam. Akkor tudta meg a család, hogy újabb gyermeket várnak. Ajándékkén én nem babaápolási szakkönyvet vásároltam az édesanyának, hanem Madách Imre  Az ember tragédiáját – németül. Egyébként nem volt nehéz beszerezni, minden könyvesboltban kapható volt. Az első oldalra kiemelve bele is írtam az előbb  említett idézetet. Hiszen Madách e műve nemzetközi, ugyanúgy él külföldön is, mint itthon.  Számomra mindig is ez az idézet testesítette meg magát az egész drámai költeményt. Mi az emberi lét célja? Egy nő számára az anyaság is lehet. S ahogy mondják: Minden gyermek üzenet az emberiség számára: Isten szeret bennünket.

A gyermek maga a jövő. Az ember számára elérhető legnagyobb boldogság a gyermekben rejlő lehetőségek kibontásával és megvalósításával jöhet létre. Dosztojevszkij szerint egy gyermek könnye többet kell, hogy érjen bármilyen eszménél.

Madách Imre Az ember tragédiája c. drámai költéményében úgy mutatja be az emberiség történetét, hogy a Paradicsomban bűnbeesett és onnan kiűzött ember sorsa a folyamatos csalódás, majd újralelkesedés egymásutánisága.

Úgy  ábrázolja Ádámot, mint aki az emberiség jövőjével kapcsolatos sok rossz álom után mérhetetlenül pesszimista és úgy érzi, hogy nincs a teremtésben vesztes, csak ő!
De az Úr hangja mégis ezt sugallja: Mondottam, ember küzdj és bízva bízzál.

Amikor kilátástalan a helyzet, az ember nem leli helyét a világban, akkor mindig jön valami váratlan fordulat, megjelenik a Gondviselő szeretete: a boldogtalan fáraó szerelemre talál, vagy Ádám a római színben megtalálja maga hivatását, a saját eszméjét, ha kell, akkor a tudomány, a művészet  jelenti a mentsvárat. S mikor már végső a kiábrándultság, a teljes elkeseredettség odáig fajul, hogy az öngyilkosság gondolata is megfogalmazódik, akkor jön az egész életre szóló bejelentés: Éva vallomása  a döntő lökés az emberi sors vállalásához:
Anyának érzem ó Ádám magam! – vagyis:  ami eddig kétséges vala, Most biztosítva áll már: a jövő. - Az Úr így szólt újra: Emelkedjél Ádám. Ne légy levert, midőn látod, kegyembe veszlek újra..

S ez a kegy már egy más minőség, itt már nincs én vagy te, hanem itt már mi vagyunk. Már nem csak saját magára gondol az ember, itt már egy összetettebb felelősség is megjelenik. Azt érzem ki Madách művének e részéből, hogy itt már Ádám is tudja, hogy nem csak a saját gyermekéről van itt szó, hanem az egész emberiségről, a  jövőről, s ezért is rogyott térdre. Felelősséget kell vállalni az új emberért, az emberiségért, mely nem pusztult ki, továbbél,  - ráadásul Ádámmal együtt, aki nem választotta az öngyilkosságot. Felvetődik a kérdésem, kell-e tudnunk a jövőnket? Ismerni akarjuk a holnapot, tudni, látni akarjuk, hogy milyen élet vár ránk, mi az, amit a sors nekünk ajánl – úgy, ahogy Ádám is kíváncsi volt rá.

Nem bízunk a sorsban, a gondviselésben, nem bízunk az emberekben, csak abban hiszünk, amit mi magunk irányítunk. Így állítólag nem érhet meglepetés, nem kell semmi újjal megküzdenünk. Nem jöhet váratlan, nem jöhet semmi, amire nem készültünk volna fel. De ez olyan elkeseredettséghez vezethet, mely kilátástalanságot is szülhet, ahogy Ádám esetében is.

Éva tehát a legjobb pillanatban közölte vele, hogy tovább megy az emberi faj története. No, de hogyan?  

Úgy gondolom, hogy Ádám megfogalmazása a kulcs ehhez:  „csupán Tőlem függ, útam másképpen vezetni” ám nem csupán képességeinktől vagy tehetségünktől, sokkal inkább szemléletmódunktól függ, elérjük-e céljainkat. Vagyis mi döntünk, hogy előre vagy hátra lépünk az életünkben, hogy optimistán vagy pesszimistán éljük-e a napjainkat, hogy észre vesszük-e Isten gondoskodó szeretetét vagy csak Lucifer szemüvegén át és útmutatása szerint látjuk a világot.  

A bejegyzés trackback címe:

http://nograd-art.blog.hu/api/trackback/id/tr9312161207